Juki

Közelebb merészkedik, ám egyszer csak egy százlábú toppan elébe.

– Jó estét! Segíthetek valamiben? – kérdezi a százlábú, aki nem más, mint Brúnó, a Lámpás őre.

– Nos... hát .... össze kell hívnunk az állatok vezetőit. Abba kell hagyniuk a veszekedést, nehogy kitörjön egy háború.

– Háború? – rezzen össze Brúnó. – Azon nyomban megadom a jelet a Nagy Tanácskozás összehívására!

Brúnó minden erejével megfújja falevelekből készült harsonáját: TÚÚÚÚ-TÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

A harsonaszó bejárja az egész erdőt.

Pár perc múlva a távolban feltűnik a három kapitány: Frida, Milos és Lilu.

– Brúnó, de jó, hogy látlak! – kiáltja vidáman Frida. – Amikor utoljára hallottam a harsonád hangját, még kicsi voltam, a nagymamám vigyázott rám – mondja a szalamandra, amikor odaérnek.

– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdi Juki meglepetten.

– Micsoda kérdés ez? – vágja rá szigorúan Lilu. – Ha halljuk Brúnó jeladását, rögtön ide kell jönnünk a Lámpáshoz. Ez a szabály.

– Szóval rajtam kívül mindenki ismeri a Lámpást? Mindannyian tudtátok, hogy összegyűlhetünk és rendezhetjük a vitáinkat? És mégsem jutott ez eszébe egyikőtöknek sem?! – hadarja egy szuszra az elképedt szentjánosbogárka.

– Mentségemre legyen mondva, elég nehéz értelmesen beszélni egy féleszű szalamandrával, aki lerombolta az éléskamrámat – válaszolja Lilu.

– Féleszű?! Szerintem inkább veled van a baj! Azt hiszed, minden a tiéd, amit az erdő kínál, mindent te gyűjthetsz össze, ami itt terem! – kiabálja szemrehányóan Frida.

– Igen, így van! Azt hiszed, te vagy ez erdő királynője! – replikáz Milos is dühösen.

Juki csápjaiba újra fájdalom nyilall. Fejében ott visszhangoznak Arbóriusz szavai: „Meg kell hallgatni egymást, akkor is, ha nem értetek egyet.” Összegyűjti minden bátorságát, és a többiekhez fordul:

– Barátaim, kérlek, ne veszekedjetek! – szólal meg. Mindannyian féltjük, ami a miénk, mindannyian félünk a hideg téltől, attól, hogy elfogy az élelem. Féltjük a társainkat, a saját kis helyünket..., de nem szabad a félelmeinkre hallgatnunk. Nem szabad haragudnunk egymásra.

A Lámpás különleges hely. Itt kötöttek egymással békét a nagyszüleink. Most bemegyünk, és sorban egymás után mindenki szót kap. A többiek pedig csendben végighallgatják azt, aki éppen beszél.

Juki határozottsága láttán a többiekben elakad a szó. Brúnó lassan kitárja a Lámpás kapuit, és a kapitányok belépnek.

– Ki szeretne beszélni? – kérdezi Juki odabent.

– Én! Én! – jelentkezik buzgón Frida. – Tehát, tegnap reggel észrevettem, hogy lába kelt a lekvárjaimnak. Mindent átkutattam, hátha a tolvaj nyomára bukkanok. A föld alatt édes illatot éreztem, így aztán elkezdtem ásni, és véletlenül beleestem Lilu gyümölcsökkel teli éléskamrájába.

– Én biztos, hogy nem loptam el a vacak lekvárjaidat! – ellenkezik egyből Lilu. Te viszont minden ok nélkül romba döntötted a kamrámat! Kérj bocsánatot!

A szalamandra már nyitja a száját, de Juki csendre inti:

– Frida, Lilu: ti már beszéltetek. Most Miloson a sor.

Minden szem a harkályra szegeződik. Milos még egy szót sem szólt, amióta beléptek a Lámpásba.

– Hm, nos... én voltam. Én vagyok a tolvaj – köszörüli meg torkát a harkály.

– Micsoda? – hüledezik Frida.

– Elvettem néhány üveg lekvárt a kamrádból, anélkül, hogy megkérdeztelek volna. Sajnálom – ismeri be Milos lehajtott fejjel.

– Miért tettél ilyet? – kérdi Juki.

– Azért, hogy megmentsem a fiókáimat. Nincs már elegendő ennivaló az erdőnek azon a részén, ahol mi élünk. A kicsikéim nem élik túl a telet, ha nem lesz mit enniük.

Hosszú csend telepszik a Lámpásra.

Végül csak kinyögi: – Ha jól értem, azt javaslod, hogy osztozzunk a földjeinken és a termésen, és így mindannyian egyformán részesüljünk abból, amit az erdő kínál nekünk?

– Pontosan! – rikkant fel lelkesen Milos. – Egyesítenünk kell erőinket!

– És mi lenne, ha szövetségre lépnénk egymással? – kérdi Frida izgatottan. – Egyfajta uniót alkotnánk, amelyben mindannyian segítenénk egymást!

– Igen, ez az! – lelkendezik Juki. – Ez nagyszerű ötlet, és ez Arbóriusz vágya is. A szövetségünk neve pedig legyen Erdei Unió!

A kapitányok örömujjongásban törnek ki.

A Lámpás hirtelen megtelik ragyogó színekkel. Egy tölgyfalevél szállingózik a terem közepére.

– Mindannyian jelöljük meg ezt a falevelet: tegyétek rá a lábnyomotokat, én pedig a farkincámmal rajzolok rá egy jelet. – Ez lesz a szerződésünk, így pecsételjük meg, hogy az Erdei Unió tagjai vagyunk! – jelenti ki ünnepélyesen Lilu.

– Várjatok! Mi történik, ha valamelyikünk úgy dönt, hogy többé nem tartja tiszteletben a megállapodásunkat? – vág közbe Milos.

– Vagy ha újra összeveszünk? – aggódik Frida.

A kétely halk moraja tölti be a Lámpást. A fény lassan kialszik.

– Ha így történne, újra találkozunk itt, és együtt megkeressük a megoldást – szólal meg Juki. – Mindannyiunknak tartania kell magát ahhoz, amiről közösen döntöttünk. Ez a legfontosabb szabály.

Az állatok egyetértően bólintanak. A Lámpás újra pompás fényben tündököl.

A tölgyfalevél hirtelen felizzik, és a fuvallat felrepíti a magasba, a csillagok felé. A négy kapitány, hogy kövesse a falevél útját, kilép a szabadba. Alig hisznek a szemüknek: az egész erdő csodálatos fényárban úszik.

– Ó, nézzétek, ez káprázatos! – gyönyörködnek a látványban, egymást szorosan átkarolva.

– Nézzétek, ma nem csak én világítok! Együtt ragyogunk mindannyian! – mosolyog szeretett barátaira a kis szentjánosbogár.

Juki csak most figyel fel rá, hogy csápjai már egyáltalán nem fájnak.

Ekkor a hátuk mögött megszólal valaki:

– És én? Velem mi lesz? Rólam megfeledkeztetek? – kérdezi Brúnó, a Lámpás őre. – A százlábúak is szeretnének az Erdei Unióhoz tartozni!